„Szemeddel látsz, de szíveddel, lelkeddel érzel !”

Egy olyan aktivitással, közélet iránti nyitottsággal bíró civil szervezet, mint a Tolna megyében élő látássérülteket összefogó egyesület számára minden bizonnyal nagyobb  „lelki megrázkódtatással” ért fel a Covid okozta csak nem két éves bezártság, mint a fogyaték nélkül élők esetében. A havi klubfoglalkozások mellett megszervezték az ikonikus nagyrendezvényeiket, amelyek közül nem egy Szekszárdon városi rangúvá vált az elmúlt évek során, amit  nem csak az érzékenyítés és a szolidaritás jegyében egyre több egyesületen kívüli civil is rendszeresen látogatott az elmúlt. Az ott elhangzott táncos-zenés produkciók nívója okán, az információ átadás jegyében szervezett előadások is nem egy esetben meghaladták egy ilyen civil szervezet által nyújtható lehetőségeket.

A vezetőkkel ápolt személyes barátság nem teszi elfogulttá beszámolómat - , ha azt a sommás megállapítást teszem a most magunk mögött hagyott évükről: a régi fényükben tették a dolgukat 2022-ben – elsősorban a Tolna megyében szétszórtan élő klubtagok nem kis örömére.

E sorok között most nem vesszük számba  a hétköznapi létezésért folytatott  küzdelmet a magasabb színvonalú működésért, a pályázatokon való eredményes részvételt, ami a látássérültek digitális-informatikai eszközökkel való folyamatos ellátását teszi lehetővé, az ismeretszerzést, ezáltal az integrálódást, a beilleszkedés segítő tanfolyamok és a régiós havi rendszerességű, régiós  klubfoglalkozások megszervezését, noha ezek megszervezése is bőven ad napi nyolc órás, olykor ennél is több operatív teendőt a vezetőnek, Kovács Lászlóné Marika, elnöküknek.

Mint tudósító, szívesen emlékszem vissza a tavalyi év elején tartott a Braille-írás Világnapja apropóján szervezett szakmai rendezvényre. Ahol a hazai és a nemzetközi helyzet ismertetése után a látássérülteket segítő, ezúttal is rendelkezésre álló speciális írógépen ( ez ugyebár a tudós Braille találmánya…. ) két egyáltalán nem vagy éppen egy keveset látó egyesületi tag  jelenlévő két, nem látássérültnek, egyikük e sorok írója volt, ott a helyszínen készítette el a nekik kiadott feladatként a névjegykártyánkat. Mit mondjak, katarzissal felérő élmény volt mindkét fél számára….

Miképpen a Szeretet Lángja , a Szekszárdi Szüreti Napok csütörtöki nyitórendezvényévé  vált rendezvényükön újfent nem csak látássérült szólistáikat láthattuk a színpadon ismert nagy slágerek eléneklésével, hanem a sérültség, a fogyatékosság más területeiről is érkező embertársainkból verbuválódó „Nem adom fel”elnevezésű állami gondozottakból álló mozgásművészeti csoport prózai- zenés-táncos produkció nyűgözte le ezúttal a közönséget – már-már a professzionalizmust megidézve, ami az érzelmesebbeknél bizony könnyeket fakasztott a komplex produkció láttán. Lehetett-e még ennél a szolidaritás érzést jobban fokozni? – vetődik fel a produkció láttán minden jóérzésű emberben a látássérültek produkciói láttán. Aligha…

                                  Érzékenyítő duett

Ha csak nem azzal a duettel,  és ez most sem hiányzott a repertoárból, , ami talán még több érzelmet hoz a felszínre: amikor egy nem látássérült zenész egy remek hangú abszolút látássérült énekest  kísér egy ismert Máté Péter, egy Neoton, vagy éppen egy amúgy is hasító világsláger felcsendülésekor. Hát igen, Gáti László billentyűs hangszereken játszó ismert zenész kapható lesz mindig erre, ha alkalom adódik rá !... S a jelekből ítélve a már megismert tamási illetőségű vakénekes, Rákóczi Szilvia mellett vannak már újabb remek hangadottsággal bíró énekesek a kiseb- nagyobb itteni régió látássérültjei között. (Általában zenéléssel, közös énekléssel záruló egyéb kisebb rendezvényeik hozadéka minden bizonnyal ez a duett is. Egyébiránt  egyfajta tehetségkutatásnak is tekinthetők ezek az összejöveteleket lezáró kis bulik,  a remek hangadottsággal bíró  bátrabbaknak pedig lehetőséget teremt  a nagyobb nyilvánosság előtti fellépésre is : lásd a már említett  Szeretet Lángja, s onnét pedig a legkiemelkedőbbeknek szinte ugródeszka ez a lehetőség  a sikeresség, hovatovább a hírnév megszerzése felé.)

Ami a  történelmi, jeles nemzeti ünnepeink megünneplését illeti, október 6-a a többivel azonos rangon került be a Tolna megyei egyesület évi programjába tavaly is. Ez azért is örvendetes, mert az aradi vértanúkra, a dicsőséges 1848-as szabadságharc tábornokaira való nemzeti emlékezés kezd az utóbbi évtizedekben formálissá, kötelezően kipipálandóvá válni. Éppen ezért ürültem, hogy humán szakos pedagógus is jelen volt az egyesület remekül sikerült, z említett nevezetes napról, a tábornokok kivégzése apropóján történt megemlékezésen. Merthogy, Marika néniék azt a szellemi holdudvart, ami nekik ehhez adott volt  a humánerőforrás oldaláról, azt a ügy érdekében maximálisan mozgósították…

Minden azzal kezdődött, hogy Bognár Cecil, cseppet sem mellesleg immáron a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa, izzig-vérig népművelő, tárogatón muzsikált édes-bús, szabadságharcos dallamokat, miközben a Tolnai megyei Vakok és Gyengénlátók egyesületének elkötelezett támogatója, kulturális mentor, cseppet sem mellesleg előadóművész,  sorolta a Budapesten kivégzett miniszterelnökkel, Gróf Batthyány Lajossal kezdve a 13 kivégzett aradi tábornok nevét. Hát nem gyönyörű !... – és egyben nagyon hasznos is. Az előbbi azért, mert hiányoznak az efféle érzelmi húrok ahhoz, hogy ez a hősiesség szinte példátlan drámája, nemzeti sorstragédiája a magyar történelemben  méltóképpen beépüljön az egyes ember emlékezetébe.  S ezt segítette az az egyébként alapos utánolvasást igénylő ismeretbővítés, ami egy látássérült esetében nem olyan egyszerűen megoldható, mint bármelyikünk esetében, merthogy Németh Judit beavatta hallgatóságát abba, hogy mi történt a kivégzés utáni években a magukra maradt tábornok-feleségekkel, hogyan tartották néhányuk egymással a kapcsolatot. Szó esett arról is, hogy mi van ma Aradon, a kivégzés helyszínén, annak közvetlen környékén. Ebben is autentikus tájékoztatást kaphattak a Tolna megyei látássérültek, hiszen a már említett Bognár Cecíl nem régen a helyszínen járt, és megnyugtatott mindenkit: a magyar-román kapcsolatok normalizálódása során, az emlékmű sértetlenül áll a végzet konkrét helyszínétől nem messze,örömmel  számolt be arról, hogy látogatásra érdemes, méltó zarándokhely lett az idők múlásával ez az aradi hely színminden magyar számára.

Egy újabb tárogatós nóta zárta a rendezvényt. Ami egyébiránt módszertani útmutatást is adott, hogyan lehetne,kellene a tanórán, illetve azon kívül is élménnyé tenni a történelem oktatást, a nemzeti hősöket tényleg beültetni mindörökre a gyerekek szívébe.

Bálint  György, szabadúszó újságíró, szerkesztő-riporter